Horváth Pier - Karácsony
Karácsony volt.
A hó sűrűn kavargott a levegőben, és a hópelyhek kíváncsi táncot lejtettek a kövezet felett, mintha mindegyik alaposan meg akarta volna vizsgálni, hogy hová is fog lehullani. Azután persze szelíden elfeküdtek a járda kövezetén, hogy testvéreikkel egyesülve lágy szőnyeget alkossanak az emberek cipői alatt.
A kis alpesi falu fényárban úszott, az utcák fölé lampionokat feszítettek ki, amelyek piros, zöld, és sok más színű fényt szórtak az alattuk elsétáló emberek fejére. A házak ablakaiból jóságos, meleg, sárga fény ömlött az utcákra. Gyertyák pislákoltak a kávézók elé kitett asztalokon, és a levegőt fenyőillat töltötte meg.
Béke volt mindenütt.
Ebbe a békébe érkeztem meg a kavargó hópelyhek között utazva azon az estén. Jó ideje elmúlt már, hogy útnak indultam, és mialatt utazásaim során bejártam az ismert és ismeretlen világokat, mardosott az érzés, hogy sehol sem vagyok otthon. Nem érdekelt különösebben, hogy hol terül rám az éjszaka jótékony takarója, de azon az estén - Isteni sugallatra talán – úgy éreztem, hogy meg kell állnom egy éjszakára ebben a kis faluban.
Amikor az útról letekintve a völgyben megpillantottam ezt a meleg fényektől lüktető, békés települést, éreztem, hogy valami megmozdul bennem. Szívem nagyot dobbant, és valami ellenállhatatlan erő húzni kezdett a falu felé. Elhatároztam, hogy minden centiméterét bejárom a kis utcácskáknak, mert mindent látni akartam, magamba akartam szívni ennek a helynek minden cseppjét.
Az emberek mosolyogva fordultak felém, és ez jóleső érzéssel töltötte el a szívemet.
A kávéházban kávét ittam, majd egy szállodába siettem, letettem a csomagjaimat, és újabb sétára indultam. Képtelen voltam betelni a látvánnyal.
Az egyik téren kisgyerekek hógolyóztak, egy másik csapat nagyobb gyerek hóembert épített.
Önfeledten bámultam a visongva kacagó gyerekcsapatot egy lámpaoszlop alól, amikor éreztem, hogy egy kéz nehezedik a vállamra.
Hátrafordultam.
Fiatal lány állt mögöttem, óriási szemeivel egyenesen a szemembe nézett.
-
Ki vagy te? –
kérdezte tőlem. Én mosolyogva megfogtam a kezét, és a két tenyerem közé
rejtettem.
-
Tudod te azt jól
– hunyorítottam rá bátorítón. – Én az Álom vagyok.
-
Nem emlékszem
rád…– ráncolta össze zavartan a homlokát.
-
Sok ember valóban
elfelejtett már rég. De te nem. Te csak nem akarsz
emlékezni.
-
Miért hagytál el
engem?
-
Hát nem úgy volt,
hogy te hagytál el engem?
-
NEM! – a kiáltás
élesen, és tisztán harsogott bele az éjszakába. Körülnéztem. A téren csak mi
ketten voltunk. A lampionok kialudtak. Sötét volt. Csak a szemünk világított az
éjben.
-
Add vissza a
barátaimat! – mondta a lány halkan.
-
Fogadj vissza, és
lesznek barátaid! – feleltem mosolyogva.
-
Azt… azt nem
lehet. Az álom megöli a valóságot. És nekem olyan sok mindenre kell gondolnom!
-
A barátaid akkor
hagytak el, amikor hátat fordítottál nekem! Ők is eldobtak maguktól, hát nem
veszed észre?! Hogyan kérhetsz tőlem most segítséget? – kiabáltam, közben szememmel
fogva tartottam a pillantását.
Hirtelen megremegett, és egy könnycsepp gördült végig
az arcán, le egészen az álláig. Szelíden megsimogattam az arcát, közben
tenyerembe zártam a könnycseppet.
-
Látod? Még a
könnyed is magányos.
Felé nyújtottam összezárt öklömet.
-
Nyisd ki!
Félve nyúlt felém, remegő kezekkel bontotta ki az
ujjaimat. Egy apró, fekete gyémánt feküdt a tenyeremen. A lány tágra nyílt
szemekkel, csodálkozva nézett rám. Szemében együtt csillogott a szelíd
ártatlanság fénye a gyanakvás sötét lángjával.
-
Honnan tudtad?…
-
Én mindent tudok.
Én az Álom vagyok.
Háta
mögé intettem a szememmel. Három hasonló korú ember állt mögötte, mindegyikük
kezében egy apró, fekete gyémántot tartott. A lány szeme boldogan felragyogott,
odafutott hozzájuk, és ők a karjukba zárták.
Azután
vidáman beszélgetve elindultak az utcán ki-tudja-merre.
A
lány egyszer még visszanézett rám mosolyogva, és én biztatóan intettem neki.
Tudtam, hogy többé nem hagy el engem.
Karácsony
volt.
