Egy kis büszkeség: barátnőm az iskolaùjsàg őszi lapszàmànak munkatàrsa ès én készítettem a borító rajzot :)

Juhász Gyula:

Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

Álom

Horváth Pier -  Karácsony

Karácsony volt.

A hó sűrűn kavargott a levegőben, és a hópelyhek kíváncsi táncot lejtettek a kövezet felett, mintha mindegyik alaposan meg akarta volna vizsgálni, hogy hová is fog lehullani. Azután persze szelíden elfeküdtek a járda kövezetén, hogy testvéreikkel egyesülve lágy szőnyeget alkossanak az emberek cipői alatt.

A kis alpesi falu fényárban úszott, az utcák fölé lampionokat feszítettek ki, amelyek piros, zöld, és sok más színű fényt szórtak az alattuk elsétáló emberek fejére. A házak ablakaiból jóságos, meleg, sárga fény ömlött az utcákra. Gyertyák pislákoltak a kávézók elé kitett asztalokon, és a levegőt fenyőillat töltötte meg.

Béke volt mindenütt.

Ebbe a békébe érkeztem meg a kavargó hópelyhek között utazva azon az estén. Jó ideje elmúlt már, hogy útnak indultam, és mialatt utazásaim során bejártam az ismert és ismeretlen világokat, mardosott az érzés, hogy sehol sem vagyok otthon. Nem érdekelt különösebben, hogy hol terül rám az éjszaka jótékony takarója, de azon az estén - Isteni sugallatra talán – úgy éreztem, hogy meg kell állnom egy éjszakára ebben a kis faluban.

Amikor az útról letekintve a völgyben megpillantottam ezt a meleg fényektől lüktető, békés települést, éreztem, hogy valami megmozdul bennem. Szívem nagyot dobbant, és valami ellenállhatatlan erő húzni kezdett a falu felé. Elhatároztam, hogy minden centiméterét bejárom a kis utcácskáknak, mert mindent látni akartam, magamba akartam szívni ennek a helynek minden cseppjét.

Az emberek mosolyogva fordultak felém, és ez jóleső érzéssel töltötte el a szívemet.

A kávéházban kávét ittam, majd egy szállodába siettem, letettem a csomagjaimat, és újabb sétára indultam. Képtelen voltam betelni a látvánnyal.

Az egyik téren kisgyerekek hógolyóztak, egy másik csapat nagyobb gyerek hóembert épített.

Önfeledten bámultam a visongva kacagó gyerekcsapatot egy lámpaoszlop alól, amikor éreztem, hogy egy kéz nehezedik a vállamra.

Hátrafordultam. Fiatal lány állt mögöttem, óriási szemeivel egyenesen a szemembe nézett.

-          Ki vagy te? – kérdezte tőlem. Én mosolyogva megfogtam a kezét, és a két tenyerem közé rejtettem.

-          Tudod te azt jól – hunyorítottam rá bátorítón. – Én az Álom vagyok.

-          Nem emlékszem rád…– ráncolta össze zavartan a homlokát.

-          Sok ember valóban elfelejtett már rég. De te nem. Te csak nem akarsz emlékezni.

-          Miért hagytál el engem?

-          Hát nem úgy volt, hogy te hagytál el engem?

-          NEM! – a kiáltás élesen, és tisztán harsogott bele az éjszakába. Körülnéztem. A téren csak mi ketten voltunk. A lampionok kialudtak. Sötét volt. Csak a szemünk világított az éjben.

-          Add vissza a barátaimat! – mondta a lány halkan.

-          Fogadj vissza, és lesznek barátaid! – feleltem mosolyogva.

-          Azt… azt nem lehet. Az álom megöli a valóságot. És nekem olyan sok mindenre kell gondolnom!

-          A barátaid akkor hagytak el, amikor hátat fordítottál nekem! Ők is eldobtak maguktól, hát nem veszed észre?! Hogyan kérhetsz tőlem most segítséget? – kiabáltam, közben szememmel fogva tartottam a pillantását.

Hirtelen megremegett, és egy könnycsepp gördült végig az arcán, le egészen az álláig. Szelíden megsimogattam az arcát, közben tenyerembe zártam a könnycseppet.

-          Látod? Még a könnyed is magányos.

Felé nyújtottam összezárt öklömet.

-          Nyisd ki!

Félve nyúlt felém, remegő kezekkel bontotta ki az ujjaimat. Egy apró, fekete gyémánt feküdt a tenyeremen. A lány tágra nyílt szemekkel, csodálkozva nézett rám. Szemében együtt csillogott a szelíd ártatlanság fénye a gyanakvás sötét lángjával.

-          Honnan tudtad?…

-          Én mindent tudok. Én az Álom vagyok.

Háta mögé intettem a szememmel. Három hasonló korú ember állt mögötte, mindegyikük kezében egy apró, fekete gyémántot tartott. A lány szeme boldogan felragyogott, odafutott hozzájuk, és ők a karjukba zárták.

Azután vidáman beszélgetve elindultak az utcán ki-tudja-merre.

A lány egyszer még visszanézett rám mosolyogva, és én biztatóan intettem neki. Tudtam, hogy többé nem hagy el engem.

Karácsony volt.

Nagymamám emlékére

Mécs László: A királyfi három bánata

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot

messiás-mutató különös csillagok,

csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy síró porontyot,

de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,

mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,

úgy ajándékozta anyasága tejét,

hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.

Isten tudja, honnan, palástot kerített,

aranyos palástot vállamra terített,

fejem fölé égszín mosolygást derített.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,

ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,

mint királyi ember királyi urának.

Amerre én jártam, kövek énekeltek,

mert az édesanyám izent a köveknek,

szíve ment előttem előre követnek.

Amíg ő van, vígan élném a világom,

nem hiányzik nekem semmi a világon,

három bánat teszi boldogtalanságom.

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni

egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,

úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan

fekszik a föld alatt virággá foszoltan,

senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,

minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:

kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna

s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,

az én köszönetem így is kevés volna.

Hogyha a föld minden színmézét átadom,

az ő édességét meg nem hálálhatom,

ez az én bánatom, harmadik bánatom.

Ha én rózsa volnék

  Bródy János - Ha én rózsa volnék 

Ha én rózsa volnék, nem csak egyszer nyílnék

Minden évben négyszer virágba borulnék.

Nyílnék a fiúnak, nyílnék én a lánynak.

Az igaz szerelemnek és az elmúlásnak. 

Ha én kapu volnék, mindig nyitva állnék,

Akárhonnan jönne, bárkit beengednék.

Nem kérdezném tőle: Hát téged ki küldött?

Akkor lennék boldog, ha mindenki eljött. 

Ha én ablak volnék, akkora nagy lennék

Hogy az egész világ láthatóvá váljék.

Megértő szemekkel átnéznének rajtam,

Akkor lennék boldog, ha mindent megmutattam.

Ha én utca volnék mindig tiszta lennék,

Minden áldott este fényben megfürödnék.

És ha engem lánckerék taposna

Alattam a Föld is sírva beomolna. 

Ha én zászló volnék, sohasem lobognék,

Mindenféle szélnek haragosa volnék

Akkor lennék boldog, ha kifeszítenének,

S nem lennék játéka mindenféle szélnek.